Üdvözlöm a konferencia résztvevőit!

 Frömmel Gyula vagyok, egy olyan festőművész, akinek művelődésszervező diplomája van. Ezért inkább Halmai képviselő asszony Kultúraközvetítés című előadásához szólnék hozzá, vállalva, hogy mondandóm nem lesz olyan szárnyaló, mintha Koffán Károly témájára reagálnék.
Nos, nagyon fontosnak tartom az intézményrendszer előadásban felvázolt átalakítását, és köszönet a tervek mögé rakott forintális összegekért, mert ezek fogják működésbe hozni a jobbító szándékokat, de én a legfontosabbnak a kultúraközvetítő kollegák fejében való szemléletváltás szükségességét tartom. Az ma már nem kérdés, hogy árú-e a kultúra, különösen egy olyan országban, ahol a galériások és használtcikk kereskedők meg tudnak gazdagodni a festmények forgalmazásából. Tehát nem igaz, hogy ebben az ágazatban nincs tőke, vagy ne tudna termelni nyereséget. Csakhogy valami mégsem stimmel!
Témánknak három szereplője van: a műtárgyat létrehozó képzőművész, az ezt menedzselő kultúraközvetítő, és a feltételrendszert alakító törvényalkotók.
Határozott rögeszmém, hogy az alkotó dolga, hogy alkosson, és nem dolga, hogy a jelenlegi gyakorlatnak megfelelően, kényszerből művelődésszervezői feladatokat vegyen át, ha kiállítani szeretne. Éppily határozott véleményem, a törvényalkotók 1999-ben megtették a dolgukat, amikor megalkották a szerzői jogi törvényt, tehát immár nem az ő térfelükön pattog a labda! Ezt a törvényt kellene alkalmazni a kultúraközvetítőknek, akár a non-profit szférában művelődési-ház igazgatóként dolgoznak, akár a profitszférában galériások. A napi kiállítás szervezési gyakorlatban fordul elő, hogy bárki, akit honoráriumfizetési kötelezettség terhel, vagy az úgynevezett, követői jogból származó jogdíjfizetési terhel, az szeretne kivétel lenni ez alól. És ettől tűnik úgy, hogy Magyarország a mondabeli gyevi bírók országa. Napi gyakorlat, hogy komoly intézmények a kiállítókra tolnak át PR feladatokat, ami végképp nem a művész dolga. A szerzői jogi törvény betűjével szembe megy az, aki nem tünteti fel a műtárgy mellett az alkotó nevét, vagy aki terembért kér néha folyosóból átalakított kiállító terekre, és sorolhatnám tovább.
Az állami vagy EU-s mecenatúra természetesen fontos, de nem old meg mindent. Miként az egyszeri háziasszony pénztárcája, az mindig kevés lesz. Emellé kell tenni a törvény betartásából eredő láthatatlan tőkét, melybe én a Fehér László által hiányolt presztizs-teremtés tőkéjét is belesorolom, és akkor rögtön kevesebb lesz a megélhetésre panaszkodó művész.